Üdvözöllek!

Örülök, hogy benéztél hozzám!
Most egy olyan blogba léptél, ahol egy egyszerű konyha mindennapi ételeit kínálom neked. Olyan leveseket, főételeket és desszerteket, melyeket könnyen elkészíthetsz a hétköznapokon, vagy ünnepi alkalmakkor egyaránt. Nem mestermunkák ezek, s bár a receptek zömét én találom ki, azért vannak köztük ellesett leírások is. De amit itt találsz, azt az ételt bátran elkészítheted, mert csak úgy kerülnek a blogomba, hogy én már megfőztem, megsütöttem, és természetesen lefotóztam őket. Mivel elég sok munkám fekszik a blog írásában, a receptek megalkotásában, fotózásában, arra kérlek, hogyha "viszel" tőlem valamit, és valahol megjeleníted, tüntesd fel, hogy ebből a blogból való. Köszönöm!!

Ha tetszik amit látsz nálam, akkor mielőbb visszavárlak!

2011. december 11., vasárnap

....



Advent harmadik vasárnapja van. Megint egy lépéssel közelebb kerültünk az ünnephez. Valamelyik este arról beszélgettünk a vacsora asztalnál ülve, hogy a mi gyerekkorunkban nem volt divat az advent ilyen szintű megünneplése. Nem gyújtottunk gyertyát, és nem azért, mert nem hittünk az ünnepben, hanem mert nem is igen volt elfogadott még ez a hetvenes-nyolcvanas években. Már férjes asszony voltam, amikor az első adventi koszorúmat készítettem. Ami nem is volt annyira koszorú, mert emlékszem, hogy egy kis cserépbe tűztem tuja ágacskákat és négy vékony piros gyertyát szalaggal átkötve. Ma már persze alig várom minden esztendőben, hogy elővehessük az adventi koszorúnkat, ami Vízkeresztig ott díszíti az étkező asztalt, az ablakba tett égősorral együtt.
Hiszek Istenben, egy felsőbb hatalomban, az angyalainkban, akik vigyáznak ránk, de templomba nem járok rendszeresen. Tavaly viszont megszállt egy érzés, ami azt sugallta a Karácsony előtti napokban, hogy menjünk át Máriapócsra a kegytemplomban. Nem idegen számomra a hely, hiszen újságíróként ez az én városom volt, rendszeresen írtam innen riportokat, tudósításokat. És a templom mindig nagy hatással volt rám. De tavaly decemberben maga volt számomra a csoda. Egy szinte világszerte ismert kegyhely, a könnyező Szűz Mária kép otthona az ünnep előtt két nappal délután teljesen üres volt. A sötét templomban csak a kép volt megvilágítva, szinte hívogatott, ahogy benyitottunk az oldalajtón. Csend volt, hatalmas csend. És olyan jó volt ott lenni.....Aki átélt már hasonlót, tudja, miről beszélek. És nem csak én éreztem azt a megnyugvást, hanem a férjem és a fiam is, akik nem igazán törődnek a hétköznapokon a lelki dolgokkal ilyen formán. Míg kint álltunk a templom előtt, félhomályba borult minden, szitálni kezdett a hó. Elhatároztuk, hogy ilyentájt minden évben eljövünk ide....A mindennapok testi-lelki rohanásában kell egy pillanatnyi szünet, megnyugvás, egy percnyi mély csönd.....

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése